segíts

Tudod milyen csalódni egy barátban?

Tudod milyen azt átélni amikor egy jóbarát hazudik neked és csak akkor jössz rá erre amikor már nagyon-nagyon fáj az igazság?

Én tudom.

Megismertelek sajnos...

Most már sajnálom, hogy valaha felmentem oda, hogy valaha válaszoltam egyetlen szavadra is, hogy mindig megbocsátottam és visszafogadtalak a bizalmamba,

hogy nem hagytalak ott az első rossz szó után, vagy a második után, vagy a harmadik, vagy a....ki tudja hányadik után!

Akkor lettem volna okosabb és nem dőltem volna be az álszent bocsánatkéréseidnek.

Bárcsak ne nevettem volna veled annyit, bárcsak nem osztottam volna meg veled a legféltettebb titkaimat és bárcsak, bárcsak soha ne szerettem volna beléd!!!

„Itt ülök egyedül, földön kuporodva

várom, hogy valaki vállam simogassa

várom őt, ki nem jön el soha.”

Igen. Sajnálom, ahogy te is...vagy pont úgy ahogy te nem...

Mit tegyek?

Talán nem volt hazugság minden. Ebben reménykedem. Talán tényleg volt olyan idő amikor szerettél és szavaid nem csengtek hamisan.

Nézd mit teszek!!! Nevetséges... én vagyok a nevetséges!

"Nem az az igazi fájdalom, mitől könnyes lesz a szem, hanem amit magunkban hordozunk, titokban, csendesen..."

Nem sírok.

Nem tudok.

Nem tudok sírni!

Belül zokogok... a lelkem siratja összetört szívem sorsát.

Szívettépően zokog. Hallom. Érzem.

Érzem, ahogy a szívem?! fájdalmasan dobog... a szívem?!

A szilánkjai, így pontosabban fogalmazok.

Forró fájdalom.

Tudod milyen, amikor az egész testedet rázza a zokogás könycseppek nélkül?

A belső zokogás. Hallom, hogy sikoltanak a darabjai. A te szívedé.

A tiéd... Neked adtam.

Sajnos.

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.”

Fáj, hogy látlak. Fáj, hogy itt állsz előttem és...

És csak állsz. És nézel a semmibe. Átnézel rajtam a fájdalmamon, a szívemen!

Aztán jön az első könnycsepp, és megszámlálhatatlanul sok követi...

És mindezt érted! Most már tudom nem érdemled meg!

Sose érdemelted volna meg a szeretetemet!

Aztán elmész. Ekkor tör ki belőlem mindaz ami eddig belül zajlott.

Az a fájdalom ami eddig csak szívemen, most már arcomon is látszik.

Visszatekintesz...és ajkad ezt a szót formálja hangtalanul: Sajnálom!

ÉN IS!!!

Sajnálom. Sajnálom hogy megismertelek.

Sajnálom, hogy lehetőséget adtam arra, hogy halálosan megsebezz!

„Senki sem érdemli meg könnyeidet, aki pedig megérdemli az nem fog sírásra késztetni.”