akárhányszor nekiállok írni, egyszerűen nem jut eszembe más, csak a szemed, a szád, a hajad, a hangod... 

pedig nincs semmi, még mindig érzésképtelen vagyok. néha úgy érzem magam mint a kanadai lány naplója. betükkel teli, elhagyott, annyira sok minden van bennem. annyi titok. annyi félelem és szenvedés. annyi szerelem és vágy. annyi betű. de nem találom a rést, ahol bekukkanthatnék. és ha én magam sem tudok belesni, hogy engedhetném, hogy te megtedd? talán olyat látsz, amitől visszariadsz. azt pedig nem akarnám. vagy mégis? talán engednem kéne. talán megszabadulnék végre a semmi érzésétől. lenne helyette félelem és fájdalom. jobb? ki tudja. 

Radnótit akarok hallani. azt akarom, hogy te olvasd fel. azt akarom, hogy magyarul olvasd. gyönyörű lenne a te szádból. 

Petőfit akarok. minden reggel. 

vacsorára József Attilát. lefekvés előtt és álmomban. ó szív, nyugodj. 

Weöres Sándort délben. ízlelni és gondolkodni. 

Poe-t a sötétben. az esőben és hóban. 

One Republicot munka közben. 

Édesanyámat amikor szomorú vagyok.

Sam kell, mikor magány kínoz. 

Marco, mikor beszélgetni akarok. 

és te kellesz a csendben.