Ösztön vagy te
Ösztön vagy te, oly természetes(,)
Felkelned a mocsokból újra meg újra,
Lerázod a bűneid, néhány vesztes
csatád emel vércsatakos trónra.
Megtagadod te magát a világot,
S mindent, mit abban szabad.
Falod a felderengő világost,
De testembe ivódik szavad.
Megszánod a férgeket agyamban,
Vad őrületet ültetsz beléjük,
Elbukom végtelen harcomban;
Majd szívemet teszem elébük,
Lakmározzanak abból is,
Undorító teremtményei a földnek,
Nem érzek én mást, csakis
Gyűlöletét e szörnyű létnek.
Varas lesz körmömtől arcom.
Fáradt vagyok.
Te hajamnál fogva rántasz talpra,
Csak még egy sebhelyet kapok,
Minden egyes lemondó szóra.
'Beférkőznek közénk az únt napok?'
Tépj, kérlek, ne engedd soha
Esnem sárba, lábak alá!
Tedd meg értem, még ha mostoha
társ is a bennem lakozó halál!
Mert eljön még az ítélet napja,
s ha nem áll mellettem lelkem vezére,
csak te leszel ott ösztönök ura,
te teszel súlyt kárhozatom mérlegére.
Szólj hozzá!
