"Számunkra egy világ dőlt össze..."
Egy érintett anya beszámolója, a depresszióról...
Ha régebben kezembe került volna egy fiatalok öngyilkosságával foglalkozó könyv, ügyet sem vetettem volna rá. Tudtam ugyan, olykor előfordul, hogy fiatalok intenek búcsút az életnek, de úgy gondoltam, ez - hála Istennek - nem az én problémám. Számomra világos volt, hogy olyanokat érint, akiknek nincs meleg, szerető otthonuk, akik kulcsos gyerekek, válási árvák, nem kívánt, nem szeretett gyermekek, vagy akiknek nincs édesanyjuk, akire számíthatnak, és aki érdeklődne a problémáik iránt. Nálunk azonban nem voltak ilyen gondok. Én akkor már nem dolgoztam, és így sok időtfordítottam a családomra. Férjemnek és nekem szilárd kősziklánk a hit, és gyermekeinket is arra tanítottuk, hogy Isten szereti őket, s minden gondjukkal-bajukkal mehetnek Őhozzá.
Nagy hangsúlyt fektettem arra is, hogy megtanulják észrevenni mások küszködéseit, bajait és segítsenek nekik. Szóval a saját négy gyermekünkkel nem voltak komolyabb nehézségeink. Néhány éve legalábbis ez volt a helyzet...
Mi változott meg azóta? Matthias, a másodszülöttünk, 22 évesen eldobta magától az életet, aminek a híre szabályosan sokkolt bennünket és mindazokat, akik ismerték.
Gyermekként inkább nyugodt és félénk volt, de kamaszkorában alaposan megváltozott. Erős, magas, intelligens fiú lett, s felfedezte magának a sziklamászást. Nagyon finomlelkű volt, de erős akaratú és tele tetterővel. Amit a fejébe vett, azt meg is valósította. Miközben kertésznek tanult, otthon lakott nálunk, de folyton úton volt a barátaival hol falat mászni, hol a hegyekben. Az iskola után elhelyezkedett Genfben, később pedig részt vett Afrikában egy szociális segélyakcióban. Ez idő alatt ott polgárháború tört ki. Fiunknak a többiekkel együtt menekülnie kellett, végül pedig kénytelenek voltak elhagyni az országot.
Amikor már újra Genfben élt, technikumba kezdett járni. Jó barátai voltak, és szokás szerint sok időt töltöttek a hegyekben. Nekünk akkoriban csaknem hiperaktívnak tűnt Matthias: Ha velünk töltött egy hétvégét otthon, az stresszt jelentett az egész családnak. Gyakran ugrott fel telefonálni, vagy már rohant is valamilyen megbeszélt találkozóra. De csaknem mindig vidámnak, feldobottnak tűnt.
Genfben aztán beleszeretett egy 17 éves lányba. A hetedik mennyországban érezte magát, és meg volt róla győződve, hogy ő lesz az élete párja. A fiatal lány talán megijedt fiunk váradalmaitól vagy túlzott aktivitásától, mindenesetre néhány hónap elteltével szakított vele.
Ekkor Matthias számára minden romba dőlt.
Azt mondta nekem, nem akar tovább élni. Tanácstalanok voltunk. Amikor telefonon beszéltem vele, órákig sírt és panaszkodott. De azért járt iskolába, és szabadidejében ment a társaival mászni. Amikor azt tanácsoltam neki, forduljon orvoshoz, mert talán egyfajta depresszióba esett, ő határozottan tiltakozott. Azzak indokolta, hogy olvasott ő már a depressziókról, és tudja, hogy az érintettek szinte bénultak, nem vállalkoznak semmire. Ő aztán nincs ilyen állapotban, csak egyszerűen úgy érzi, Isten elhagyta őt.
Nagyon megijesztett, hogy többször is elhangzott a szájából: nem tud így tovább élni. Kétségbeesetten próbáltam segítséget keresni. Például többször is beszéltem azzal a genfi ifjúsági lelkésszel, aki jól ismerte a fiunkat, és kértem, hogy segítsen. Csakhogy senki nem vett komolyan. Egy ilyen aktív fiatalember nem lehet depressziós, ilyen csak egy gyermekét túlságosan féltő anya rémálmaiban fordulhat elő.
Mitévők legyünk? Hová tudnánk fordulni? Ki érti meg a félelmeinket?
Matthias öccse ekkor Genfbe utazot, mert beszélni szeretett volna vele. A lakásban talált rá-holtan.
Ekkor mindnyájunk számára egy világ dőlt össze. Semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. Senki sem volt képes megérteni a történteket. Ezer megválaszolatlan kérdés és szemrehányás...
Barátait, tanulótársait, tanárait mind sokkolta a hír, és senki nem talált magyarázatot rá.
Matthias már évek óta vezetett naplót. Most elkezdtük olvasgatni. Egyértelműen egy érzékeny lelkű, depressziós ember naplója.
De hogyan illik ez rá az általunk ismert vidám, tevékeny, vállalkozó szellemű fiatalemberre? Csak ekkor tudtuk meg egy orvostól, hogy tényleg van ilyen válfaja a depressziónak. Erős akaratú emberekre jellemző, akik éppen az aktivitásukkal akarják gyógyítani magukat, míg egyszer csak nem megy már tovább.
Túl későn tudtuk ezt meg. Fiunkat nem tudjuk többé visszahozni. De talán segíthetünk ezzel a rövid írással, hogy mások ne járjanak úgy, mint Matthias és mi-hogy komolyan vegyék őket, és segítségben részesüljenek.
Kimondhatatlanul nehéz időszak van mögöttünk. A gyász, a harag, a bűntudat sokszor csaknem szétszaggatta szívünket. Megváltoztam e tragikus esemény óta. Sok hibámat láttam meg, és irgalmasabb lettem másokhoz.
Ha régebben kezembe került volna egy fiatalok öngyilkosságával foglalkozó könyv, ügyet sem vetettem volna rá. Tudtam ugyan, olykor előfordul, hogy fiatalok intenek búcsút az életnek, de úgy gondoltam, ez - hála Istennek - nem az én problémám. Számomra világos volt, hogy olyanokat érint, akiknek nincs meleg, szerető otthonuk, akik kulcsos gyerekek, válási árvák, nem kívánt, nem szeretett gyermekek, vagy akiknek nincs édesanyjuk, akire számíthatnak, és aki érdeklődne a problémáik iránt. Nálunk azonban nem voltak ilyen gondok. Én akkor már nem dolgoztam, és így sok időtfordítottam a családomra. Férjemnek és nekem szilárd kősziklánk a hit, és gyermekeinket is arra tanítottuk, hogy Isten szereti őket, s minden gondjukkal-bajukkal mehetnek Őhozzá.
Nagy hangsúlyt fektettem arra is, hogy megtanulják észrevenni mások küszködéseit, bajait és segítsenek nekik. Szóval a saját négy gyermekünkkel nem voltak komolyabb nehézségeink. Néhány éve legalábbis ez volt a helyzet...
Mi változott meg azóta? Matthias, a másodszülöttünk, 22 évesen eldobta magától az életet, aminek a híre szabályosan sokkolt bennünket és mindazokat, akik ismerték.
Gyermekként inkább nyugodt és félénk volt, de kamaszkorában alaposan megváltozott. Erős, magas, intelligens fiú lett, s felfedezte magának a sziklamászást. Nagyon finomlelkű volt, de erős akaratú és tele tetterővel. Amit a fejébe vett, azt meg is valósította. Miközben kertésznek tanult, otthon lakott nálunk, de folyton úton volt a barátaival hol falat mászni, hol a hegyekben. Az iskola után elhelyezkedett Genfben, később pedig részt vett Afrikában egy szociális segélyakcióban. Ez idő alatt ott polgárháború tört ki. Fiunknak a többiekkel együtt menekülnie kellett, végül pedig kénytelenek voltak elhagyni az országot.
Amikor már újra Genfben élt, technikumba kezdett járni. Jó barátai voltak, és szokás szerint sok időt töltöttek a hegyekben. Nekünk akkoriban csaknem hiperaktívnak tűnt Matthias: Ha velünk töltött egy hétvégét otthon, az stresszt jelentett az egész családnak. Gyakran ugrott fel telefonálni, vagy már rohant is valamilyen megbeszélt találkozóra. De csaknem mindig vidámnak, feldobottnak tűnt.
Genfben aztán beleszeretett egy 17 éves lányba. A hetedik mennyországban érezte magát, és meg volt róla győződve, hogy ő lesz az élete párja. A fiatal lány talán megijedt fiunk váradalmaitól vagy túlzott aktivitásától, mindenesetre néhány hónap elteltével szakított vele.
Ekkor Matthias számára minden romba dőlt.
Azt mondta nekem, nem akar tovább élni. Tanácstalanok voltunk. Amikor telefonon beszéltem vele, órákig sírt és panaszkodott. De azért járt iskolába, és szabadidejében ment a társaival mászni. Amikor azt tanácsoltam neki, forduljon orvoshoz, mert talán egyfajta depresszióba esett, ő határozottan tiltakozott. Azzak indokolta, hogy olvasott ő már a depressziókról, és tudja, hogy az érintettek szinte bénultak, nem vállalkoznak semmire. Ő aztán nincs ilyen állapotban, csak egyszerűen úgy érzi, Isten elhagyta őt.Nagyon megijesztett, hogy többször is elhangzott a szájából: nem tud így tovább élni. Kétségbeesetten próbáltam segítséget keresni. Például többször is beszéltem azzal a genfi ifjúsági lelkésszel, aki jól ismerte a fiunkat, és kértem, hogy segítsen. Csakhogy senki nem vett komolyan. Egy ilyen aktív fiatalember nem lehet depressziós, ilyen csak egy gyermekét túlságosan féltő anya rémálmaiban fordulhat elő.
Mitévők legyünk? Hová tudnánk fordulni? Ki érti meg a félelmeinket?
Matthias öccse ekkor Genfbe utazot, mert beszélni szeretett volna vele. A lakásban talált rá-holtan.
Ekkor mindnyájunk számára egy világ dőlt össze. Semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. Senki sem volt képes megérteni a történteket. Ezer megválaszolatlan kérdés és szemrehányás...
Barátait, tanulótársait, tanárait mind sokkolta a hír, és senki nem talált magyarázatot rá.
Matthias már évek óta vezetett naplót. Most elkezdtük olvasgatni. Egyértelműen egy érzékeny lelkű, depressziós ember naplója.
De hogyan illik ez rá az általunk ismert vidám, tevékeny, vállalkozó szellemű fiatalemberre? Csak ekkor tudtuk meg egy orvostól, hogy tényleg van ilyen válfaja a depressziónak. Erős akaratú emberekre jellemző, akik éppen az aktivitásukkal akarják gyógyítani magukat, míg egyszer csak nem megy már tovább. Túl későn tudtuk ezt meg. Fiunkat nem tudjuk többé visszahozni. De talán segíthetünk ezzel a rövid írással, hogy mások ne járjanak úgy, mint Matthias és mi-hogy komolyan vegyék őket, és segítségben részesüljenek.
Kimondhatatlanul nehéz időszak van mögöttünk. A gyász, a harag, a bűntudat sokszor csaknem szétszaggatta szívünket. Megváltoztam e tragikus esemény óta. Sok hibámat láttam meg, és irgalmasabb lettem másokhoz.
Mindebben a sok nehézben azonban újra meg újra megtapasztaltuk Isten segítségét. Kedves barátokon keresztül vígasztalt minket, és mindenekelőtt megbocsátott nekünk. Ennek a bizonyosságnak köszönhetően megint lett értelme és célja az életünknek. Másokat is jobban meg tudunk érteni a nyomorúságukban. Ennek ellenére sok kérdés megválaszolatlanul maradt, de ezekkel együtt kell élnünk.
Susanne B.
Szólj hozzá!
