Mostanában nagyon rákaptam a művészi dolgokra... =] Íme most néhány vers a kedvenceim közül:

József Attila: Talán eltünök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. nov.

József Attila: Óh szív! nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

1928 vége

 Ifjúság

Játszatag ifjúságom telik felettem,

gyermeteg lelkemmel helyem nem lelem.

Az élet nehéz, s kegyetlen.

Merre menjek?!…

Válaszutak sora vár,

kihívások sodra ár.

Nehéz a Napot meglátnom,

éjfekete ködben találnom.

Lelkem nyugta hol lehet?

Csendet, rendet hol lelek?

Védő szárnyak vigyáznak,

sajnos ők is hibáznak.

Szépen csendben felnövök,

látjátok ha eljövök.

Hova megyek(?) nem tudom.

Mi az álmom(?) hallgatom.

Ez az élet semmi más,

Sírig tartó ősi láz.

Elidegenés

Akár
a tintakék égen az esőfelhők,
feloldozásra várnak
emlékeink.
Szemünk
az elvetélt remények
szociális otthona.
Már
nem tartanak velünk,
puli-érvek,
a bogáncs-hűség
nem kísér sehova...

Minden hajnalunk
idegen örömök úrfelmutatása.

Lassan
hasbeszélőkké válunk,
hogy
valakivel
társaloghassunk

A mélyvíz nyugalma

Az emlékezések időkutak.
Ám a gyermekkor rétegeiben
eldobált játékunk nem rejt el,
gyűrűi közt nincsenek egérutak.

Egyre ismeretlenebb tartomány:
aztán a mélység is egyre fáraszt,
néha a tisztaság sem ad választ,
elmarad a visszhang, sűrű a homály.

Nincsen: - Felhagyom! Más kutat ások!
Egyetlen lehetőségeink is
befejezetlen nekifutások.

Mert sorsunk kifürkészhetetlenül,
akár egy tízfilléres, cikázva,
semmit sem magyarázva elmerül...

.