Nem ismerlek.

Mégis úgy érzem, mintha ezer éve ismernélek.

Ismerem a titkaidat.

Látlak álmaimban.

Tudom mire gondolsz.

Mikor elmerülök szemeid aranybarna mélységében, látom bennük magamat.

Mintha ezer éve ismernél.

Ismered a titkaimat.

Látsz álmaidban.

Tudod mire gondolok.

Mikor elmerülsz szemeim mélységében... látod saját magadat.

Mikor beszélsz hozzám, mintha valaki máshoz beszélnél.

Pedig én vagyok az. De te szorosan összezárod szemeidet, hogy ne lásd meg az igazat. Mert a hazugságnak hiszel. Egy álarcban.

Tudom mit miért teszek, de te mégis elbizonytalanítasz. A tetteimben. Az érzéseimben. A létezésemben.

Ha mellettem vagy, mintha álmodnék, de ez az álom nem rózsaszín árnyalatú. Ez valóság. Azt mondod. És én elhiszem, mert te mondod. És én hiszek neked, benned.

Hát akkor. Merre vagy most? Miért nem vagy itt? velem. Nem haragszom.

Mert nem ismerlek. Mégis mintha ezer éve ismernélek...

Találj rám! Keress!

És nyisd ki a szemed, mert lehet, hogy holnap mellettem sétálsz el, de te fel se ismersz... hiszen összezárod szemeidet...

Annyira furcsa érzés.

Még sose találkoztunk.

Mégis ismerlek. Tudom.

Mintha ezer évvel ezelőtt már ismertük volna egymást...