Mikor kinéztem az ablakon rájöttem valamire, miközben lágyan szólt a zene. Nem volt sötét még, de már világos sem.
Rájöttem, hogy túl régóta nem hallgattam valamit... Túl régóta nem hallgattam a csendet. Azért nem "hallottam"-ot írok, mert hallani hallottam, de ilyenkor sosem hallgattam.
Még mikor kisebb voltam sokat voltam a házunk mögötti hatalmas kert végénél. Az udvar mögött végtelen nyugalmú erdő magasodott. Mintha csak egy karácsonyi képeslapról szalajtották volna
hibátlan fenyőfáit. Szinte minden nap kijártam ide. Csak kimentem ide, az erdő széléhez és hallgattam. Hallgattam a csendet. Ez akkor felvídított.
De ahogy nőttem elhagytam ezt a szokásomat és szinte egész nap bent ültem. Néha-néha kimentem erre-arra valakivel, de a legtöbb időmet így is falak között töltöttem.
Ma, ahogy kinéztem az ablakon csalogatott az alkonyat. Még nem volt egészen sötét, de a nap már lement és csak a kósza sugarak adtak egy kis fényt.
Gyorsan felöltöztem és jobb ötlet híján, hogy ne álljak egy helyben, elvittem a kutyámat sétálni.
Aztán, amikor visszaértem, felpillantottam a kis dombra az udvar végében és a lábam már tudta a dolgát.
Újra elmentem az udvar végébe, az erdő szélére. Végtelen nyugalom áradt a természetből. Hallgattam a csendet. Újra. És rájöttem mennyire hiányzott is ez.
Mélyet szippantottam a friss levegőből... tavasz illata volt. De itt most nem a virágok illatára gondolok, hanem a tavaszéra. A tavaszéra, amely nem hasonlítható semmihez.
Nincs benne virágillat, se ilyen-olyan fű fa vagy levél illata. Mintha... mintha éreztem volna a fák újjászületését és a virág illata helyett annak első kis száracskájának felbukkanását éreztem.
Éreztem az átázott fa nedves csendjét.
Aztán egyszer csak egy madár megtörte ezt a tökéletes csendet. Figyeltem és úgy hangzott mintha csak hozzám szólna...
Néztem hogy tünnek el azok a hátramaradt sugarak is, amik még megvilágították az ég alját.
És amint eltünt az utolsó vörös folt a felhőkről, a madár elhallgatott.
Hirtelen ugyanaz a tökéletes csend lett, mint ami előtte volt. De most más volt.
Ez már nem az alkonyat csendje volt, hanem az estéjé. Ugyanúgy szeretem, de ez most nem az én estém volt...
Talán valaki épp akkor jött rá, hogy valamit túl régen nem hallgatott. A csendet.

Hallgasd a csendet! És figyeld mikor szól hozzád... akkor tudni fogod, hogy az a te estéd, alkonyod, vagy akár hajnalod...