2. Fejezet

A csomagot nagynénje küldte. Ő és bácsikája a városban laktak. A mellékelt levélben ez állt:

             „Kedves Abigail!

    Szeretnék köszönetet mondani a múltkori eset miatt.

Tudom mennyire, szeretted apád, ezért elküldtem pár holmiját, amit találtam. Csókol:

                                     Patty és Peter!”

A múltkori eset? Abi emlékezett rá, hogy pénzsóvár nagynénje miket vágott a fejéhez, míg Abi végre hajlandó volt fizetni nekik.

Most ez újra felidéződött.

Akkor négy évvel ezelőtt. Apja még csak három napja hunyt el.

Nagynénje már idegesnek látszott és Abi tudta mi a gond.

A pénz. Mint mindig.

Peter – az alkoholista nagybácsikája, - minden pénzt elivott.

De miután már csak Abi maradt, tőle nem mertek kérni...először.

Tudták milyen állapotban van. És persze, hogy gyűlöli őket.

És Abi nem tagadta, nem bírta elviselni őket, miután…

Aztán Patty néni nem kímélte. Akár most halt meg az apja akár nem, pénzt kért. Méghozzá sokat.

Abi persze nem akart fizetni. Ezen összevesztek és Patty a végén elvörösödve, kiáltotta:

-  Ha te nem lennél apád még mindig élne, te… te gyilkos. Igen! Te egy gyilkos vagy! És a végén apádat is ezzel kergetted a sírba! Ha akkor nem vagy ott, még mindig élne!

Abi úgy érezte igaza, van. És átvitt értelemben az apját is ő ölte meg.

Ha akkor apja nem ment volna vele, megnézni nagyanyjuk házát, akkor nem jön Jack – az egyik megbízója – és nem lövi le az apját.

Abi helyett apját találta el.

Dudálásra riadt fel gondolataiból.

Ahogy kinézett az útra, mintha megint Jack lenne az...

Nem! Küzdj ellene! – mondta magának.

Megrázta fejét és kitisztult a kép. A zsaru.

Az a Trudy ült az autóban. Egyenruhában. Vajon mit akar?-Golyót a fejébe, mosolygott befelé Abi.

A férfi kiszállt és mi tagadás nagyon jól állt rajta az egyenruha.

Abi, mintha észre se vette volna bement, és nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

Pisztolyát letette a konyhaasztalra, s bement a nappaliba, ahol a fekete bőrhuzatos kanapéra ült ölében a csomaggal.

Kinyitotta.

Először egy kép akadt a kezébe, saját magáról. Erre a fényképre még emlékezett. Egyszer édesapjával ment lovagolni, akkor készült. Annak már tizennyolc éve.

Akkor még csak hét éves volt.

Aztán egy órára talált édesanyja képével. Egy könnycsepp gördült le az arcán, de gyorsan elmorzsolta, a léptek hallatán.

A férfi némán figyelte.

   -   Még csak négy éves voltam – kezdte Abi – már csak arra emlékszem, hogy apámmal ment. És többet nem jött vissza. Sose tudtam meg mi történt, egész tizenhat éves koromig. Apám elmesélte, hogy... Egy régi szeretője. Tudja én házasságon, kívül születtem. Csak két éves koromban házasodtak össze a szüleim. Szóval az egyik szeretője elgázolta. Persze lecsukták.

Martin-nak nem kellett mondani, hogy kiről van szó.

Már utána nézett a lány anyjának.

-        Sajnálom!

-        Már kiengedték a szemetet. Szerencséje, hogy a világ másik felén lakik. Maga mit akar? – nézett a férfira.

-        Egy vacsorát – felelt a legnagyobb nyugalommal.

-        Mi van? Vacsorát? Ha-ha…

-        Komolyan!

Abi ránézve látta, hogy komolyan gondolja.

-        Oké! Szóval maga nem hülyül, hanem vacsorázni akar. Velem? – mutatott magára, mintha annyira elképzelhetetlen lenne.

-        Igen. Nem tudom, miért baj ez.

-        Csak azért, mert én nem vagyok a kényes kis „cicus” aki olyan hülye, mint gondolom azok akiket eddig vitt „vacsorázni”.

-     Honnan veszi, hogy ilyenekkel randizom?

-     Csak magára kell nézni... egyébként meg nem randizom...

-        Azért hívom meg, hogy rájöjjön maga nem olyan. Maga is csak arra az sz betűs szóra  vágyik, amit már a rokonaitól nem kaphat meg. – szakította félbe Martin.

-        Hagyjon! – mondta Abi, de tudta, hogy a férfinak mennyire igaza van.

-        És még valami. Utánanéztem a személyi anyagának. Először rendőr, aztán bérgyilkos. Fura választás. Na és persze biztosítási tanácsadó – nevetett.

-        Mi van, maga nyomoz utánam?

-        Így is mondhatjuk.

-        És meg akar zsarolni?! – ezt inkább kijelentette, mint kérdezte.

-        Valami olyasmit.

-        És ha elmegyek magával vacsorázni, utána békén hagy?

-        Talán.

-        Rendben. Egy vacsora.

-        És próbáljon valami elegánst felvenni, mert igényes helyre megyünk.

-        Azt hiszi nincs kisestélyim? Maga szerint hol ismerkedem meg az ügyfeleimmel, sikátorban?

Martin mosolygott, aztán távozott.

Abi folytatta a csomag átnézését. Talált egy homokórát, amit apja kapott édesanyjától gyermekkorukban.

Apja az éjjeliszekrényben tartotta.

Hallotta hogy egy kocsi áll a felhajtóra.

Először azt gondolta, hogy Martin jött vissza, de tévedett.

Az ajtó hangosan kicsapódott.

Larry. Feje vörösen, szemei kidülledve. Úgy nézett ki, mint egy őrült.

Abi ösztönösen a fegyveréhez kapott de az nem volt ott.

Az asztal, jutott eszébe.

-        Minek köszönhetem a látogatásod? – próbálta föltartani a férfit.

-        Meghalsz te ringyó! – kiáltotta Larry, majd rárontott Abi-re.

-     Larry te ittál? – Abi meglepődött: így még sose látta a férfit.

Abi először a fájdalmat érezte lábában, ahogy Larry ellökte, majd durván megcsókolta.

Már épp le akarta rúgni magáról, mikor megérezte Larry pisztolyát, ahogy hasához nyomja.

Ekkor Larry fölemelkedett és arrébb vágódott. Persze nem magától.

Martin állt mögötte, és rátartotta pisztolyát.

Abi követve példáját felugrott és az asztalról felvett fegyvert ő is a feltartott kézzel, a kanapénak támaszkodó Larry-re irányította.

Martin csak hátra pillantott, és Abi gyorsan lekapta övéről a bilincset.

-        Kösz! – fordult Martin-hoz, miután megbilincselték Larry-t.

-        Szívesen.

-        Tulajdonképpen miért jöttél vissza?

-        Megérzés…

-        Hát persze. Rendőrszimat.

-        Úgy valahogy. És most már kettővel jössz.

-        Kettő mivel?

-        Vacsorával.

-        Ó...Naneee...Na jó... Rendben – mosolyodott el Abi.

-        Nem is volt nehéz meggyőzni... Őt elvigyem? – mutatott Larry-re.

-        Ne! Vele még van egy kis megbeszélni valóm. A bilincsedet majd visszaadom.

-        Értem. Vigyázz magadra! – Azzal távozott, másodszorra.

Abi Larry-hez fordult.

-        Larry! Mi történt?

-        Ezért hagytál el? Egy zsaruért? Nem hittem volna, hogy ilyen vagy...egy... egy ringyó.

Abi akkora pofont vágott le neki, hogy senki nem képzelte volna, hogy egy nő képes ekkorát ütni.

-        Ezt, azért mert ringyónak neveztél! – mondta Abi, majd még egyszer meglegyintette – Ezt, azért mert ilyen hülye vagy! Azt hiszed ez a zsaru a szeretőm? Ha még egyszer meglátlak ezen a környéken, ígérem, nem felejtem el a fegyverem. Megértetted?

Larry erre már csak bólintani tudott.

Abi elengedte, de előtte elvette a pénztárcáját és kivette a százasát.

Végre egyedül, gondolta.

***

Nem tudta miért, de jól akart kinézni este. Csillogó sötétkék estélyit vett fel, amin elől merész kivágás volt, hátát pedig teljesen szabadon hagyta.

Szemét halványan kifestette. Haját szokásával ellentétben, most kontyba fogta.

Pontban nyolckor csengettek.

Martin hihetetlenül jól nézett ki.

Ahogy Abi meglátta, vére meglódult és szíve hevesen vert.

-        Csodálatosan festesz! – mondta Martin, amint meglátta Abi-t.

-        Martin kérdezhetek valamit? Szólíthatlak Martin-nak? A Trudy őrnagy most elég fura lenne.

-        Persze, ha én is szólíthatlak Abigail-nek. 

-        Inkább Abi, és figyelmeztetlek az Abikére allergiás vagyok.

-        Indulhatunk? – kérdezte Martin és a karját odanyújtotta.

-        Igen, menjünk. Remélem nem olyan helyre viszel, ahol lesz ismerős, mert akkor örökre lerombolod a hírnevem.

Martin csak mosolygott.

BMW-je volt.

Abi imádta a BMW-ket.

-        Ez a te autód? – simított végig az ezüst színű motorháztetőn, mint egy elragadtatott gyerek.

-        Igen. Tetszik? Nekem is.

Abi a vezető üléshez ült.

-        Van jogsid? – kérdezte Martin és aggódva nézte autóját.

-        Nagy motorra. Legközelebb én viszlek – Abi le sem vette a szemét a műszerfalról. – Remélem nem büntet meg biztos úr.

-        Még arra is sor kerülhet, ha összetöröd a kocsim. – aggódva nézte, ahogy a nő elíndítja az autót.

-        Nyugi – nyomta hátra az ülésben Martin-t.

Abi biztos kézzel vezetett, mivel volt jogosítványa, csak Martint akarta megijeszteni, sikerrel.

Amikor az étterem elé értek, Martin megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Hangulatos hely volt. A szabadban is voltak asztalok. Az egyik legtávolabbihoz ültek.

-        Na és most mesélj magadról! – kérte Abi.

-        Miről?

-        Bármiről, csak te legyél az.

-        Hát kezdjük az elején. Most harmincnégy éves vagyok. Rendőrőrnagy. Gyerekkoromban Anglia egy eldugott részében éltem, szüleimmel és három testvéremmel. Tizennyolc éves koromban eljöttem onnan, két nővéremmel és húgommal együtt. Szüleim erre rá két évre autóbalesetben meghaltak.

-        Sajnálom – mondta halkan Abi.

-        Idejöttem Los Angelesbe és rendőr lettem. Röviden ennyi. Na és te?

-        Hát én mindig itt éltem Los Angelesben. Anyám négy éves koromban meghalt. Utáltam nagynénémet aki nevelt. Apámat imádtam, de ő a pénzkereséssel foglalkozott. Először rendőr lettem, aztán apám is meghalt és én áttértem a rossz oldalra. Alig pár nappal a halála után elköltöztem nagyszüleim felújított házába. És immár huszonöt éve csak bolyongok Los Angelesben. Ja és még nem mondtam, hogy kirúgtak, mivel a rendőrség keresett – nézett tettetett haraggal Martinra.

-        Bocsi.

A pincér jelent meg a vacsorával.

Abi nem igazán volt felvillanyozva attól, hogy egyszer csak rákezdtek a sarokban helyet kapó zenészek.

-        Táncolunk? – kérdezte Martin.

-        Hát amennyire én még emlékszek a táncra – nevetett Abi és ilyenkor kifejezetten angyalinak tűnt.

Épp egy lassú számot játszottak, és ebben túlságosan ügyetlennek érezte magát Így Martinhoz simult és hagyta, hogy vezesse.

Abi érezte, hogy mostantól semmi sem lesz ugyanúgy, mint eddig.

Élete a feje tetejére állt.