Na ilyenkor este rám jön az elgondolkodós érzelgősség, főleg mivel Yann Tiersent hallgatok. Ma már ez a 4?!-ik bejegyzésem, lehet, hogy kezd kicsit elegetek lenni belőlem.

Szóval azon lelkiztem, hogy hogy lehet az, hogy mindent megpróbálok és csak a rosszabbik fele jön össze... Kicsit már nekem is kezd elegem lenni a panaszkodásaimból, ugyhogy megértelek, ha most inkább a kis piros x-et választod helyettem.

Naha mégse, akkor számíts rá, hogy panaszáradat...

Nem érthetem meg, hogy az emberek miért tudnak a legapróbb dolgokon megsértődni. Lehet, hogy nem vagyok épp társasági ember és a napom abból áll, hogy olvasok, blogot írok és alszok, de azért még létezem. Ez van. Nem szeretek elmenni mindennap különféle rendezvényekre, hisz minek? Nem látom sok értelmét. Ha mégis elmegyek, akkor annak nagyon jónak kell lennie vagy épp nagyon jó dolognak kellett velem történnie. Persze ez mostanában nincs így, még álmaimban sem, de mégis mindenki ilyenkor talál meg. Miért baj az ha 2 nap után még nem hiányzik senki? Sose nőttek úgy a szívemhez, hogy a nap minden percében gondoltam volna rájuk. Sosem éreztem úgy, hogy nem bírnám ki nélkülük. Sosem gondoltam arra, hogy milyen rossz lesz ha már nem találkozunk nap mint nap. Mert nekem ez nem rossz. Nem sajnálom, hogy kicsit elválunk egymástól. Hisz ha soha nem lenne valami kis szünet, akkor hamar megutálnám őket. Mindenkivel így vagyok. Esetleg a családom kivétel. Nem szeretek sokáig lenni együtt valakivel. Talán ezért nem maradt meg mellettem senki. Vagyis fordítva. Annyira ne bírtam már, hogy  avégén a másik se akart már velem lenni. Elüldözöm magam mellől az embereket. Nem tehetek róla. Ilyen természet vagyok. Talán ezért is kezdtem el blogot írni. Mert itt mindig más és más ember olvassa el a gondolataimat, sose érzem úgy, hogy ugyanaz és ugyanaz mindig. Mindig mást lehet kihozni pár betűből, szóból, képből, zenéből, filmekből, vagy bármiből. Amikor így rámjön a gépelési láz és csak írok és írok, de utána már nincs erőm visszaolvasni, ezért fogom magam és kitörlöm az egészet, hogy valami mást írjak, valami rövidebbet, akkor arra gondolok, hogy miért írnám le ezeket? Senki sem kiváncsi a gondolataimra és lehet hogy ez így is van. Senki nem kiváncsi arra, hogy most ezt írom. Miért is lenne? Engem senki se bír meg maga mellett. Senki se bírja sokáig olvasni, az őrült módjára írt szédült soraimat. Mikor rámjön, nemhogy folytatnám amibe belekezdtem, a sok történetet. Áh, minek... Én hátÉÉÉÉN mindjárt valami újba, valami másba kezdek. És hirtelen megunom és már nem érdekel. Olvassa aki akarja. Semmi se kötelező. És hirtelen abbahagyom az egészet... mert nem tudok semmit sokáig csinálni. Nem vagyok elég kitartó. Sem emberek mellett, sem írásban, sem rímekben, sem barátokban, sem szerelmekben. SEMMIBEN. panasz? talán. Szerintem szédült sorok, egy szédült tyúktól...