Pár héttel ezelőtt volt meghirdetve az Alteregó pályázat, amire én is elkészítettem a saját történeteimet. Íme az egyik:

 

alteregó

by I.R.

Szerettem volna meg nem történtté tenni. Elfelejteni. Az agyam legmélyebb zugába üldözni. Minden erőmből ezt kívántam, mégsem mentem többre annál, hogy elkínzottan vergődtem padomon, mint egy partra vetett hal. Ezzel sikeresen felhívtam magamra az osztálytársaim figyelmét – nem mintha eddig nem rólam pusmogtak volna.

Körbenéztem a világoszöldre mázolt teremben. Mindenki engem bámult. Ha néha rápillantottam valamelyikükre, az elkapta a fejét és a padtársával kezdett sugdolózni. Senki sem figyelt szegény Mrs. Ferrettre, aki rendületlenül próbálta belénk tunkolni az irodalmat.

Vajon hányan látták? – tértem vissza az önsajnálatomhoz. Minimum a fél iskola. Remek. De mit tehetnék? Nem kobozhatom el a suliba járó összes diák mobilját, azzal az indokkal, hogy nem szeretném, ha tovább terjesztenék „a videót”. Két perc. Csak kettő. És semmi közöm hozzá. Véletlenül kerültem annak a rohamosan terjedő videónak a háttérbe, amin a suli legnagyobb k-ja épp magát ajánlgatja…

Nyögve a padra omlottam. Kéne egy új élet. Felvethetném anyámnál azt az ötletet, hogy költözzünk a világ másik felére… Vagy legalább egy új személyiség! – ugrott be. Új név és életstílus. Ötletemet írásban is megörökítettem. A padra a megszokott Jess felirat helyett… hm… Dorát firkáltam. Igen! Ahogy ízlelgettem a nevet egyre jobban tetszett. Őrültség, gondoltam fél perccel később. Ennyitől még nem tűnik el Jessica Sanchez. Attól még ugyanaz a szánalmas tizenhét éves lány maradok, aki eddig is voltam. Fejemet a pad hűsítő lapjára hajtottam és kérleltem a varázsló ősöket – akikről anya és nagyanya rengeteget mesélt  - , hogy segítsenek. Hányszor hallottam nagyanyától, hogyha valami nem megy kérjem csak őket, mindenben segíthetnek. Eddig nem hittem benne, ám most reméltem nem hagynak cserben.

Hisz mi lehet annál rosszabb egy tizenéves lány számára, minthogy kiközösítve kell kijárnia a középsulit, elvesztve minden esélyt a barátokra. Nem sok minden – válaszoltam magamnak. Lehunytam a szemem és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő pusmogást. Közeledett az óra vége, ez érezhető volt.

Nem érdekel, mit mondanak. Mostantól Dora… Casual vagyok, tizenhét éves gimnazista.

Bárcsak…

Félálomban találgattam annak a régi „kívánságteljesítő” mondókának a sorait, amit még egészen kicsi koromban nagyi tanított. Egy sziú és egy navajó vers, valamint egy huron ima keveréke volt. Nagyi mindegyik törzshöz kötődött valamilyen módon. Pár perc böngészés az emlékek között és tökéletesen emlékeztem a versre.

„Megszentelem életem,

mert imát mondok.

Megszentelem életem,

az ég felé fordulok.

Megszentelem életem,

A Szellemet hívom.

Világokat teremtesz,

embereket megölhetsz,

nappalt világosíthatsz,

éjszakát befeketíthetsz.

Telet hozhatsz nyár helyett,

tavaszt küldhetsz ősz helyett,

ahogy te akarod, minden úgy lesz!

Halld a hangom a szent kör közepéről!

Nagy Szellem, nagyapám, azt mondod,

élet fakad majd keserű könnyeimből.

Sírok hát, zokogok,

de életet nem teremtek,

a fák nem hoznak virágot

ha könnyem hull tövükre.

Itt állok, a kör közepén,

a fák mind kiszáradnak.

Hívlak hát, Nagy Szellem,

téged, nagyapa, téged hívlak.

Talán egy kis gyökér

talán még mindig él!

Talán a szent fa egy ága

nem hajlott romlásba!

Talán levelet is hajt majd,

lombját megtöltik a madarak.

Hallgass meg, hallgass meg,

a Szent Körben állok!

Segíts meg, mutasd meg,

ösvényemet megtaláljam!”

 

Igen! Ez volt az! Mindig kirázott a hideg tőle… Emlékszem mennyi időbe telt, míg megtanultam tökéletesen. Most még a szavalás ritmusára is emlékeztem. Nagyanya mindig azt mondta különleges őseink voltak. Rengeteg kuruzsló és gyógyító. Hát most segítsetek! – kértem őket gondolatban. Közben kicsöngettek irodalomról és a terem lassan kiürült. Itt az idő! – bíztattam magamat. Annyira belelovalltam magam ebbe a mágikus mesébe, hogy talán ez volt az oka annak, hogy nem vettem észre a belépő végzős Ty Davist, aki mindent végignézett.

Elmerülve a gondolataimban ismételgettem a sorokat. Hirtelen éreztem a szellőt az arcomon és ez megrémített, mégsem hagytam abba a kántálást. Teljesen magával ragadott. Viszont a fejem az megfájdult tőle.

Őrültség! – ismételtem magamban, aztán sóhajtva véget vetettem a varázsnak. Éreztem, ahogy valami megszűnik körülöttem. Mintha kiléptem volna egy fullasztó teremből. Reméltem, hogy nem okoztam semmi maradandót. Anya sokszor figyelmeztetett, hogy a varázslás nem játék.

Kinyitottam a szemem és épp Ty fürkésző fekete szemébe bámultam. Ó, Istenem, de ciki! Gyorsan felkaptam a táskám és egy szó nélkül el akartam tűnni előle.

-          Jó lett a hajad! – szólalt meg, mikor épp kiléptem az ajtón.

Nem értettem mire gondol. Utoljára nyáron voltam fodrásznál és közeledve a tanév végéhez a hajam inkább hasonlított egy szénakazalra, mint olyan frizurára, amit ép ember viselni mer.

-          Kösz – vontam meg a vállam képzeletben.

Egész helyes, állapítottam meg. A fiú magasabb volt, bár csak pár centivel. Sötét haja a homlokába hullott. Arcát most fura mosoly uralta.

Köszönés nélkül léptem ki a teremből. A kínos bámulások és pusmogások helyett – legnagyobb döbbenetemre – mindenki mosolyogva üdvözölt. Megőrültek, állapítottam meg, miután Ms K is vigyorogva intett. ??? Mi a fene?

Bemenekültem a lényvécébe. Milyen mocskos játékot játszanak velem? Nem elég, hogy kinevetnek a hátam mögött, most már nyilvánosan is gúnyt űznek belőlem. Sóhajtva a csap alá tartottam az arcomat. Jól esett a hűs víz. Megtöröltem az arcom a kihelyezett papírkendővel és puszta kíváncsiságból, hogy mégis mi tetszhetett Tynak rajtam belenéztem a kissé magasra függesztett tükörbe.

Tátva maradt a szám. Te jó ég! Mi a … történt velem? Mindjárt elájulok. Mi ez? – emeltem fel két ujjal egyiket a fekete hajamba vegyülő szőke tincsek közül. Sosem festettem a hajamat egyrészt anyám kívánsága és a saját eszméim miatt. Most viszont… minden második tincsem szőke színben pompázott. Hogyan…

Ty. Tetszett neki. Hát igen, kissé feldobta az arcomat. De…

A varázslat! – csaptam majdnem a homlokomra. Meg akartam változni és sikerült. Jesszumpepi! Varázsoltam!!! Talán még örültem is volna, ha elfogadható magyarázattal tudtam volna szolgálni anyámnak. Kellett nekem buta mondókákat kántálni! Más akartam lenni és most tessék!

Nyílt a vécé ajtaja és egy csapat vinnyogó plázacica nyomult be rajta csupa rózsaszínben.

-          Dora – ugrott mellém mindjárt az egyik. – De jó, hogy itt vagy. Épp most hallottam…

Dóra? – néztem rá értetlenül. Komolyan így hívott? Lassan felfogtam, hogy megteremtettem a saját alteregómat, nem csak képzeletben, hanem most más valóságos, fizikai értelemben is. Ez bizarr.

-          Dora Casual? – szakította félbe az egyik szőke maca a másik pletykaáradatát.

-          Azt hiszem – bólintottam belemenve a játékba.

-          Sokat hallottam már rólad.

-          Igen?

Régebben senki sem ismert. Az utóbbi időben is csak amiatt az idióta félreértés miatt ismertek fel.

-          Igen. Azt hallottam te vagy Ty csaja – bólintott elismerően.

-          Hát ezt meg honnan veszed? – döbbentem meg.

Ennyire sikeres lett volna a sikeres élet kívánság varázsigeszórás izé…?

-          Mindenki erről pletykál…

Ekkor robbant ki a vita közöttük, hogy szerintük ki a leghelyesebb pasi a suliban. Ty és a focicsapat kapitánya küzdött az első helyért.

Kihasználtam az alkalmat és kislisszoltam mellettük. Amint kiléptem nem jutottam egy pillanat nyugalomhoz sem, ugyanis két erős kar rántott félre az ablakhoz.

-          Mi a fenét terjesztesz kettőnkről? – hallottam meg Ty dühös hangját. – Ok, hogy megdicsértem a hajad, de ezzel még nem kértem meg a kezed.

És csak mondta és mondta és mondta…

Mikor befejezte végre, kifulladva lihegett előttem, kezét kétoldalt mellettem az ablakpárkánynak támasztva.

-          Befejezted? – húztam fel gúnyosan a szemöldököm.

-          Nem! – csattant fel. – Annyira nem is jó a hajad – bökte ki.

Forgattam a szemem, majd visszamosolyogtam a vécéből kilépő cinkosan kacsintó cicababákra.

-          Nem én mondtam nekik – kezdtem, mikor újra ketten maradtunk a folyosón.

Talán mégsem volt annyira hatásos a sikeres élet varázslat, ha Ty nem tud arról, hogy járunk.

-          Akkor ki a fene? – borzolta össze rövid, fekete haját a fiú, vagy már inkább férfi.

-          Nem tudom. Azt hiszem csináltam valamit… - mondtam bizonytalanul.

Fogalmam sincs, miért éreztem késztetést arra, hogy elmondjam. Semmi köze hozzá.

-          Aha! Tudtam, hogy mégis te voltál!

-          Nem értesz. Nem mondtam senkinek, hogy járunk.

-          Akkor?

-          Azt hiszem… varázsoltam. – Meglepően könnyen elmondtam.

-          He? – szökött a magasba Ty sűrű szemöldöke. Aztán mintha elgondolkozott volna. – Ezért állítja azt mindenki, hogy Dorának hívnak?

Bólintottam.

-          Hogyan? Ez lehetetlen… - sosem hallottam dadogni.

-          Én sem tudom pontosan.

-          Mesélj el mindent! – kért érdeklődve, harag nélkül.

Már nem volt mérges. Inkább csak érdekelte mit és hogyan csináltam. De vajon nem néz majd őrültnek? Vagy szánalmasnak? De, valószínűleg. Rá nem hatott a varázs. Talán mert velem volt, mikor elmondtam? Ez és még ezeregy millió kérdés fogalmazódott meg bennem. Tudtam ki adhatna választ ezekre.

-          Mennem kell – mondtam és gondolatban már otthon voltam.

-          Na, ne. Ne hidd azt, hogy így itt hagyhatsz – kapta el a karomat Ty.

-          Miért? Ja… mondd azt mindenkinek, hogy én találtam ki és csak viccnek szántam…

-          Nem akarom.

-          He? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

Ty idegesen ráharapott az alsó ajkára, aztán pár perc habozás után hosszú léptekkel átvágott az aulán, ki az iskolából. Csak lestem utána… széles vállát és hosszú lábait. Mi a fene ütött bele?

Végül vállat vontam és elindultam utána. Kint, az iskola előtt, már jókora tömeg gyűlt össze az egymásra várakozó diákokból. A legtöbben vidáman integettek nekem és néhány fiú az új nevemet kurjantotta, miközben átvágtam a csődületen. Kénytelen voltam beismerni, hogy tetszik ez a hirtelen jött népszerűség.

Vigyorogva sétáltam anyám szürke kombijáig. Aztán észrevettem Tyler Davis szúrós tekintetét a parkoló túloldaláról. Egyből elpárolgott a jókedvem. A fiú pár percig még méregetett, aztán fejrázva beült a saját autójába.

Nem értettem mi baja. Egyszer az, hogy járunk, máskor az, ha nem… vagyis, a többiek hiszik azt. Ugyanis két órával ezelőttig soha nem volt közünk egymáshoz.

Beszálltam a régi Mercedesbe és sebességbe tettem. Hazafelé végig Tyon járt az eszem. Olyan volt, mint egy sértett kisgyerek, akinek semmi sem felel meg, s én hiába nem szerettem a hisztis fiúkat Tyt éppenséggel vonzónak találtam.

Mindegy, gondoltam és inkább az előttem álló beszélgetésre koncentráltam. Anya valószínűleg nem fog repesni az örömtől, nagyi viszont megértő lesz. Előre sejtettem a reakciójukat… és nem is tévedtem.

 

2. rész

Anya kiakadt.

-          Nem is értem, hogy bízhattak erőt egy ilyen felelőtlen lányra. Hát nem mondtam elégszer, hogy vigyázz mit kívánsz – kezdte a kioktatást.

-          Nem hittem, hogy ennyire komolyan kell vennem – forgattam a szemem. – Talán, ha ezt az egészet nem gyerekmesének állítjátok be, nem csinálok magamból Dorát.

Amint hazaértem tudtam a varázslat csak a suliban lévőkre hatott. Anya nem nevezett Dorának és nem is kérdezgetetett az „új pasimról”.

-          Mi folyik itt? – hallottam meg a lépcső tetejéről Savannah James, vagy ahogy népe nevezte Lora hangját.

Amióta az eszemet tudtam velünk élt.

-          Csak az, hogy az unokád megbabonázta az egész suliját – előzött meg anya a magyarázkodásban.

-          Egy embert nem – fűztem hozzá.

Nagyi egy pillanatra meglepődött, aztán elmosolyodott.

-          Ügyes – csapta össze a kezét, sötét szeme körül megjelentek a nevetőráncok.

Mintha egy napot sem öregedett volna a születésem óta.

-          De anya – nézett rá elképedve anyám.

Mikor nagyi a folyosóra függesztett polchoz fordult, szemtelenül kinyújtottam anyámra a nyelvemet, mire ő tréfásan fügét mutatott. Legtöbbször inkább testvérekként viselkedtünk, mintsem anya és lánya.

-          Hogy lehet megszüntetni a varázst? – kérdezte anyám.

-          A varázslatot csak az oldhatja fel, aki elszórta – felelt nagyanyám és rámkacsintott.

Hazudott. Bármelyik nagyobb hatalmú varázsló feloldhatta volna, ezt még gyermekkoromban tanította. De most meghagyta a választást nekem.

-          Tehát a kérdés az, hajlandó vagy-e megválni ettől a tévképzettől? – nézett rám anyám szigorúan.

Szívem szerint…? Tetszett ez az állapot, amibe most kerültem. Ki szeretne visszakapni egy olyan életet, amiben kiközösítik? Emellett Ty is csak akkor vett észre, mikor megváltoztam. Ha Jess lennék újra, valószínűleg el is felejtene. Mégis bólintottam.

-          Szeretnék megszabadulni az alteregómtól – mondtam halkan.

Még ha mindenki utálni is fog és a suli legjobb pasija is elfordul tőlem, tettem hozzá gondolatban.

Anyám helyeslően bólintott, ám nagyi kételkedve méregetett.

-          Biztosan ezt akarod? – kérdezte.

-          Így helyes…

-          Most ne gondolj erre! Ne anyád kívánsága miatt tedd meg. Gondolj magadra – szólt rám erélyesen. – Kövesd azt, amit a szíved diktál.

Hagyjam tovább fajulni a dolgokat? Ez a pár óra nem volt elég?

-          Figyelj rám! – szólított meg nagyi és a vállamra fektette kezét. – Leírom azt a varázslatot, ami visszafordítja az előzőt. Csak akkor fog működni, ha valóban, teljes szívedből kívánod.

-          Értem – bólintottam és zsebre vágtam a papírt. – Nagyi – szóltam utána, mikor el akart menni.

-          Igen? – fordult vissza.

-          Mi az oka annak, hogy azt az egyvalakit nem sikerült elvarázsolni?

-          Ha jól sejtem… ő már amúgy is el volt varázsolva – mosolygott rám, aztán eltűnt az emeleten.

Nem értettem mit értett ez alatt, de megjegyeztem magamnak.

Magam sem tudtam mit akarok. Anyám neheztelő pillantása kísért a szobámba menet. Sajnáltam, de neki fogalma sem volt, miről kéne lemondanom. Nem tudott sem a videóról, sem a kiközösítésről.

A szobámba érve azonnal az ágyra rogytam. Sosem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd. Ami eddig ábránd volt, most valósággá vált. Túl széppé. Olyan szépséggé, ami múlandó…

Megcsörrent a mobilom. Vagyis jött egy SMS-em.

Feladó: Tyler

Üzenet: Mondd el!!!:$

Forgattam a szememet. Ez sosem adja fel?

Bepötyögtem a választ: Elmondom majd személyesen.

Ezzel elhajítottam a telefont az ágy végébe és elfeküdtem. Megnehezíti a dolgom.

Pár pillanat és a mobil újra rezgett. Sóhajtva ültem fel. 

Akkor engedj be! – szólt az újabb SMS.

Értetlenül néztem a kijelzőt. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A nyavalyás – pattantam fel az ágyamból. Az ajtóhoz rohantam mielőtt bárki kinyithatta volna. Próbáltam neheztelően nézni az lábtörlőn toporgó szépfiúra, de féloldalas mosolyától elfelejtettem miért is haragszom rá.

-          Beengedsz? – nézett be mellettem a házba.

-          Ja… persze – álltam félre az útból.

Mit kezdjek vele? – kérdeztem magamban. Anyu tűnt fel a konyhából.

-          Ki az, Jess… - döbbenten hallgatott el meglátva Ty-t. – Óh, szia! – mosolygott rá, aztán jelentőségteljesen rámkacsintott.

-          Anya, ő itt Tyler… egy srác a suliból – mutattam be.

-          Csak Elena – nyújtott kezet anyám, mire Ty tisztelettudóan köszönt.

-          Meg kell beszélnünk valamit – toltam Ty-t a szobám felé.

Nem néztem vissza anyára. Tudtam, hogy neheztel most, mert nem szóltam az „új barátomról”.

A szobám ajtaját kulcsra zártam. Ty tüzetesen körülnézett, aztán megfordult és rámmosolygott.

-          Kezdheted.

-          Mégis mit képzelsz? – törtem ki, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Beállítasz ide és magyarázatot követelsz?

-          Hát végül is a barátod vagyok – próbálta humorral elütni a dolgot.

-          Dorának vagy a barátja – ellenkeztem.

-          Ugyanaz.

Megráztam a fejemet.

-          Dora népszerű, közkedvelt. Én viszont…

-          Te vagy Dora is. Nem magadat cserélted ki, hanem a többiek előítéleteit. Mindegy mi a neved – mondta Ty.

-          Ez csak varázslat, semmi több – kötöttem az ebet a karóhoz.

Ty közelebb jött és az állam alá téve ujjait felemelte az arcom.

-          Jessica Sanchez. Ismered Clark Kentet? – kérdezte komolyan, mire elnevettem magamat.

-          Személyesen még nem volt hozzá szerencsém.

-          Szóval tudod ki ő.

Bólintottam.

-          És Supermant ismered? – kérdezte.

Már tudtam mire akar kilyukadni és volt is benne valami.

-          Superman Clark Kent. Te Jessica Sanchez egyben Dora Casual vagy. Az alteregód ugyanúgy a részed, mint Dr. Jekyllnek Hyde.

-          Szép hasonlat – húztam el a szám.

-          Hát igen… de érted mit akarok veled megértetni? – vált komollyá a hangja.

-          Igen. Dora a részem. Lehet, hogy a varázslat nélkül is lehetnék ilyen…

-          Biztosan – szorította meg bíztatóan a kezem Ty.

-          Köszönöm – suttogtam lehajtott fejjel.

-          Miért varázsoltál? – húzott az ágyamra Ty.

Leültünk és félig egymás felé fordultunk.

-          Azért, hogy újra elfogadjanak – feleltem.

-          Butus. Miért foglalkoztál velük? Buta, pletykás libák – nevette ki őket.

-          De… te is csak a varázslat után vettél észre – mondtam el a legnagyobb kétséget ébresztő tényt.

Ty erre hevesen rázni kezdte a fejét.

-          Azóta figyellek, mióta beléptél a sulinkba – vallott színt.

-          Tessék? – Azt hittem rosszul hallok.

-          Igen. Azóta gyűjtöm a bátorságot, hogy megszólítsalak. Amikor a teremben megláttalak egyedül… nem is tudod milyen lehetőség volt az számomra. Azt hittem a tincsek eddig csak elkerülték a figyelmem… Így volt a legegyszerűbb – magyarázta mosolyogva. – Aztán jött az a pletyka is…

-          Azta – nagyot néztem erre a vallomásra. – Szóval már Dora előtt tetszettem?

-          Jessica önmagában is elvarázsolt – nevette el magát édesen Ty.

Erre én is elmosolyodtam és eszembe jutott nagyi magyarázata. Már el volt varázsolva. Tynak alteregó nélkül is ugyanúgy tetszettem. Vajon számít, hogy a többiek mit gondolnak?

-          Örülök, hogy ezt elmondtad.

-          Tudtam, hogy szükséged van rám és erre – bólintott Ty.

-          Nekem most… el kell intéznem valamit – álltam fel az ágyról és a kezem már a zsebemben lévő papíron volt.

-          Rendben – vigyorgott Ty és kinyitotta az ajtómat.

Mielőtt azonban elment volna, hirtelen elkapta a karomat és magához rántott. Nevetve estem széles mellkasának és felpillantottam rá. Fekete szemében, mintha láng lobogott volna. Lassan hozzám hajolt és megcsókolt. Mintha áramütés ért volna. Minden porcikám bizsergett tőle. El sem akartam engedni. Végül ő tolt el magától, bár láthatóan neki is nehezére esett.

-          Intézd el, amit kell! Holnap találkozunk.

-          Rendben – suttogtam elgyengülve.

Még egy apró csókot lehelt a számra, majd kacsintott és már itt sem volt.

Bágyadt mosollyal fordultam vissza. Elővettem a papírt a zsebemből. Leültem a szoba közepére és összegyűjtöttem minden gondolatomat. Igen, jó nekem alteregó nélkül is. A többiek megbékélnek majd velem, addig pedig Ty tart ki mellettem. Talán nem mindig kell egy másik személlyé válni, csak találni kell egy valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy.

Mosolyogva olvastam fel a visszafordító varázslatot:

„Nyugodt éjtől, pihenéstől

arcom most elfordítom,

a napba nézek, fehér égre,

lándzsám megszorítom.

 

Elindultak az Emberi Lények,

nyugatnak tartottak,

de néhányuk elfordult keletnek,

ahol éltek, oda visszatértek.

Visszatértek az Emberi Lények.

 

Térjetek vissza, ó, szívemnek álmai,

daloljatok a Nyár alkonyában,

lent a friss pataknál,

a mandulabozótban.

 

Menedékem barátok vállán lelem

mióta az ének véget ért ereimben.

Ég és föld megtagad engem,

mi segíthet: egy barát keze.

 

A magas, fehér csillagok… barátságtalanok!

 

Túl édes a menedék a remélőnek.

Gyertek vissza Álmaim, énekeljetek!

Daloljatok, zúgjatok, halljam,