2010. december 27.

9:34

Elkezdődik. Kinyitom a szemem. Egy szekrény sötét belsejére vésett betűket próbálom kitapogatni, amikor belép az öltözőbe.

Körülnéz, üresnek ítéli.

Lélegezni is alig merek. Láttam mar azelőtt, de sosem akartam belecsöppenni az életébe.

Tágra nyílt szemmel figyelem, ahogy a nadrágjába nyúl. Már majdnem öklendezni kezdek, de visszahúzza a kezét. Egy kést markol. Hátrébb húzódnék, de nincs hely. Eközben leül a padra, és higgadt arckifejezéssel feltűri a pulcsija ujját.

Már tudom, mire készül. Nem merek közbelépni.

Egy vágás – még csak fel sem szisszen. Nem vérzik, csak egy piros folt marad a penge nyomában. A másodiknál már jobban rányomja a bőrére. Pár percre a szemét is lehunyja, mintha élvezné. Önkéntelenül is összerándulok egy vércsepp látványától.

Három… négy…

Szaporodnak a csíkok az alkaron.

Hányingerem van. Ezelőtt még sosem láttam ehhez hasonlót. Természetes a kérdés, ami felmerül bennem: miért?

Mielőtt jobban belemerülhetnék a kérdés megfejtésébe, abbahagyja. Most a pulcsija ujjába rejti a kínzóeszközt, majd sietősen elhagyja a helyiséget.

Remegő kézzel simítom végig a szekrény ajtaját. Megvan a felirat:

„Mindennek ára van”