2010. december 28.

Másnap bűntudattal ébredek. Nem azért, mert tegnap ellógtam a drámaórát.  

Meg kellett volna akadályoznom, ami történt. Zajt csapnom. Késő, ostorozom magam.

Egész nap velem maradnak a vádló gondolatok, és mire észbe kapok, megint a szekrényben állok. Szánalmas, de bejön.

Ismét itt van. Nem veszi észre, hogy nincs egyedül.

Leül a padra. Zaklatottabbnak tűnik. Máris nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Van hozzá jogom? Mindenki azt felelné erre, hogy van.

Előkerül a zsebkés.

Itt az idő. Indulás!

Nem mozdul a lábam. A torkomon nem jön ki hang. Ahhoz azonban épp elég nagy zajt csapok a szerencsétlenkedésemmel, hogy észrevegye, valami nincs rendben. Elmenekül. Gondolom pletykás rágcsálókra gyanakszik.  Vagyis inkább remélem…