Szép versek/1./
Mi hát a Tükör?
Lássuk csak.
Hideg. Kemény. Sima. Csillogó. És ...
Mély. Nagyon mély.
Vedd kezedbe!
Nézz bele!
Látod?
Látod a mélységet?
Látod a titkot?
Nem?
Nézz hát a szemedbe!
Hosszan, kitartóan.
Nézz és meglátod benne.
A Titkot.
A Mélységet.
A Lelket.
A Lelkedet.
S szeresd, szeresd amit találsz!
Ne!
Ne nézz félre!
Ne félj Önmagadtól!
Ne futamodj meg.
Ott vagyok én is a Tükör mögött.
Nézz át rajta, láss mögé és megtalálsz.
Segítek neked!
Szeresd amit a Tükörben látsz!
Ez Te vagy!
Fogadd el Önmagad és szeresd!
Szeress!
A Tükörképed is a szemedbe néz és látja Lelkedet.
Ha a szemedbe nézek én is látom.
Tudom, hogy a Mélység, a Titok Benned lakik.
Nem nehéz szeretni.
Vedd hát elő ezt a Tükröt ha bíztatás kell.
Nézz bele és nem leszel egyedül.
Mi hát a Tükör?
Hideg?
Kemény?
Sima?
Csillogó?
A Tükörkép én vagyok vagy TE?
Ölelés:
Nem volt már fiatal az este.
Lelkünk egymást kereste.
Szemünk a test mélyére látott,
Kitagadtuk magunkból a világot.
Örvénylett, vibrált a levegő,Vonzott és taszított egy végtelen erő.
Lángolt a lelkünk, a vágyunk égetett,
Magunkban éreztük az izzó fényeket.
Lassan eggyé olvadt a testünk.
Ez volt mit évmilliók óta kerestünk!
Ölelni, csak ölelni akartunk egyre,
Vágytunk a kettőből eggyé vált testre.
Magunkba olvasztottuk a végtelent,
Zártunk szeretetburokba éveket.
Kavargó, izzó gömbbé lettünk hírtelen,
S lebegtünk, forogtunk szivárvány színeken.
Hittük sohasem lesz vége,
De az est átúszott az éjbe.
Majd a reggel is ránk köszönt,
Elhozta az éltető-pusztító fényözönt.
Hermann Hesse
A magány
Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!
