József Attila: Magány

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

Száraz homokként peregjen szét arcod,
a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
dolgos ujjaid kösse le a gyom.

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
Meg se rebbennél, ha az emberek
némán körülkerülnének, hogy lássák:
ilyen gonosszá ki tett engemet.

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
öröme az lesz, hogy körbe forog,
te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
telibendőjü aligátorok.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.

Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt, mint a majom
      a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom,
mert semmit nem hiszek s nagyon
      félek a büntetéstől.

Halandó, hallod-e dalom,
vagy zúgod csak, mint a vadon?
Ölelj meg, ne bámulj vakon
      a kifent rohamkéstől -
nincs halhatatlan oltalom,
akinek panaszolhatom:
      félek a büntetéstől.

Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
      némán a szenvedéstől -
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon -
      félek a büntetéstől.

József Attila: Azt mondják

Mikor születtem, a kezemben kés volt -
      azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
      embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,
      azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
      Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.
      Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
      ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
      azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
      hogy erre csak hallgatok.