ma reggel voltam olyan ügyes és korábban felkeltem, mint általában a szabadnapjaimon. azon voltam, hogy oké, elmegyek futni, mert a sok cigi, munka, egészségtelen kaja igazán csak éveket lop tőlem. próbálkozom, igen. plusz a jövőben szükségem lesz egy kis állóképességre, ha az El Camino az új cél. 

szóval a reggel. próbáltam hajnalban indulni, de persze nem volt kávé. megvártam. aztán meg segítenem kellett Samantának. oké. épp megjött Ő, mikor én indultam. szedtem is a lábam, nem volt kedvem sem jópofizni, sem játszani a 'nemérdekel' lányt. 

elindultam és az első fél óra tényleg futás volt, ami azért elég meglepő. aztán persze nem tudtam ellenállni a napfelkeltének, a hegyeknek, a kellemes szellőnek és a tónak. muszáj volt leülnöm csodálni ezt az összellítást. lélegzetelállító csoda a világ, és a természet. csak ennyit tudok hozzáfűzni. próbáltam kiüríteni a fejem. Főleg Tőle akartam megszabadulni. Kisebb sikerek után továbbindultam az erdőbe.

gondoltam itt az ideje vissza'futni' a hotelhez, mikor felfedeztem egy újabb erdei ösvényt. Tudjátok, van az a csábító érzés, hogy a túloldalon talán életed legnagyobb kalandja vár. sosem győzedelmeskedem felette. elindultam hát, fel a hegynek, át az erdőn, botladozva. aztán ott voltam a csúcson, a tiszta levegő simogatta az arcom. Németország hajnala rám mosolygott. 

és jött a túloldal. ó, atyám. el sem tudjátok képzelni az érzést, mikor meghallottam a Lech zúgását. Nem volt kitaposott út. csak a vadon és én. jópárszor zuhanhattam volna a meredek parton, de valaki mindig elkapott. én csak őrangyalnak hívom. szóval, ott álltam. alattam a folyó, a távolból a vízesés moraja, a túlparton sétány, a háttérben az Alpok hatalmas, rücskös háta. hangosan felnevettem ott, az erdő közepén. 

aztán kissé kétségbeestem, hisz nem volt út, amin lejuthattam volna valamiképp a folyóhoz, vagy vissza a városba. bóklászásom során találtam helyeket, ahonnan gyönyörű a kilátás a városra. egyszerűen meseszerű. 

végül szakadt nadrágban, legalább száz új sebbel a lábamon visszataláltam egy erdei ösvényre. akkor hallottam először a zörgést. a mellettem lévő bokrokból jött. felkaptam egy fadarabot, hátha egy vadállat az. de semmit sem láttam. 

fogalmam sem volt, hogy a jó irányba haladok-e, vagy csak egy jó nagy kerülőt teszek, de mit tehettem volna? Követtem az utat. hála az égnek, jó helyre vezetett. vissza a síugrópályához. és akkor megláttam. egy narancssárga farok slisszant a bokrok között. egy róka. nem tudom, mekkora alapjáraton egy róka normál nagysága, de ez a példány kicsi volt. kicsi és sunyi. 

azt hittem, megszabadultam tőle. azért néhány tobozt utána hajítottam, hogy ne legyen kedve visszajönni és belém harapni. de csak azt hittem, hogy sikerült elijesztenem. a zörgés állandóvá vált mellőlem, én pedig siettem. a hegyről lefelé vezető út kanyargott jobbra-balra, én meg csak vártam, mikor harapnak meg. 

aztán megálltam. és visszafordultam hozzá. ő is megállt. soha életemben nem láttam még rókát ennyire közelről. azok a sárgás szemek olyan értelemmel viszonozták a tekintetem, hogy szinte megijedtem. azt akartam kérdezni: mondani akarsz valamit? vagy csak éhes vagy? 

nem válaszolt volna. szóval mentem tovább. aztán újra megálltam. nem bírtam a feszültséget, hogy nem látom. egy halk siccegés, és ő is ledermedt újra. Miért követsz? Menj innen! egy rókához beszéltem. 

ő csak nézett, majd követett egészen a hegy aljáig. 

az sétányról visszanézve vizslattam a bokrokat, de nem láttam többé az állatot. talán feladta, hogy közöljön valamit, vagy hogy ételt szerezzen. talán ő maga volt az üzenet. mert Ő is követ. még követ. de ki tudja, mikor tűnik el a szemem elől. és ha nem hallgatom meg, állandóan elküldöm, talán sosem látom újra és sosem tudom meg, mi lett volna ha... 

és találtam egy teniszlabdát. :D