újra találkoztunk. ő úgy tett, mintha nem történt volna semmi az utóbbi két hétben. köszönt, megölelt, de nem csókolt meg. a lakására mentünk ötödmagunkkal. néha hosszú, jelentőségteljes pillantásokat váltottunk. ott izzott minden elfojtott szenvedély a szemünkben. 

éreztem, hogy fájdalmas lesz, ha egyszer ez elszabadul. de nem számítottam a viharra, ami feltámadt bennem az ajkaid nyomában. csak kimentél a szobából, ehhez mellettem kellett elhaladnod. váratlanul megragadtad a combomat és felrántottál ültömből. a vállam az ajtófélfába ütközött, az egyensúlyom egy hajszálon fügött, de te megtartottál. kihúztál a konyhába, majd felém fordultál és a mélyen a szemembe néztél. kezeid a combomra szorultak és elemeltél a földről. magad köré fontad a lábaimat, hátamat az oszlopnak nyomtad. és csókolni kezdtél. beleremegett a gyomrom, a lábam, a hajadat markoló kezem. 

majd ugyanilyen hevesen el is engedtél. visszaültem a kanapéra. kételkedtem benne, hogy tudnék bármi mást is csinálni. 

...

előttem térdeltél, kezeid a vállamat markolták, a mellemet csókoltad. imádtam hallani, ahogy felgyorsul a lélegzésed. végre ott maradtál mellettem. 

lekapcsoltad a villanyt. csak játszottál a csókommal, nem hagytad, hogy igazán megcsókoljalak. megharaptad az ajkam. az orroddal simítottál végig az arcomon. a szemembe néztél a halovány fényben. csak néztél. mélyre. mélyebbre. simogattad az arcom. gyengéden. százszor ugyanúgy. majd megcsókoltál. 

és azt mondtad, nem szabad megszeretnem téged. talán ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást.

akárhányszor nekiállok írni, egyszerűen nem jut eszembe más, csak a szemed, a szád, a hajad, a hangod... 

pedig nincs semmi, még mindig érzésképtelen vagyok. néha úgy érzem magam mint a kanadai lány naplója. betükkel teli, elhagyott, annyira sok minden van bennem. annyi titok. annyi félelem és szenvedés. annyi szerelem és vágy. annyi betű. de nem találom a rést, ahol bekukkanthatnék. és ha én magam sem tudok belesni, hogy engedhetném, hogy te megtedd? talán olyat látsz, amitől visszariadsz. azt pedig nem akarnám. vagy mégis? talán engednem kéne. talán megszabadulnék végre a semmi érzésétől. lenne helyette félelem és fájdalom. jobb? ki tudja. 

Radnótit akarok hallani. azt akarom, hogy te olvasd fel. azt akarom, hogy magyarul olvasd. gyönyörű lenne a te szádból. 

Petőfit akarok. minden reggel. 

vacsorára József Attilát. lefekvés előtt és álmomban. ó szív, nyugodj. 

Weöres Sándort délben. ízlelni és gondolkodni. 

Poe-t a sötétben. az esőben és hóban. 

One Republicot munka közben. 

Édesanyámat amikor szomorú vagyok.

Sam kell, mikor magány kínoz. 

Marco, mikor beszélgetni akarok. 

és te kellesz a csendben. 

totálisan megkavarodtam. 

jobbra balra előre hátra. egy nap lelöksz egy szikláról véletlenül és nem fogom sajnálni. 

furcsa felismerni a lehetőséget. csodálom, hogy megtetted. talán már késő a pofozkodáshoz, de jól esik. 

és te ott.    a börtönből teherbe ejtett lény. amerika vagy magyarország? dönts. 

most már tényleg csak kapkodom a fejem. egyszerűen leestem a körhintáról. bele a közepébe. és minden forog. és nincs mibe kapaszkodnom. 

cigarettafüst. sírás. csókok és Aladdin. elefántok, vízeséshajú nők. szőkék és terhesek. 

már nem tudom azt mondani, hogy nincs semmi kettőnk között. 

~ hogy nem érzek semmit

~ hogy elfogadom a némaságod

~ hogy beérem a látványoddal

~ hogy értek valamit. 

1. nap

sétálunk a főtér?en, hablatyolunk angolul, mikor valaki közbeszól. rámjött a feltűnési viszketegség, hát visszaszólok. nesze neked, ránk ragadt egy román srác. 

valószínűleg egy kis alkohol befolyása alatt kísért minket, össze vissza mászkáltunk. fontos megemlíteni hogy útközben összeakadtunk egy ezüst autóval, 

ami ránk dudált. :d és egy férfi és egy nő ült benn. fura na... tehát órák után, kérlelés utá

n beültünk a török saray lebujba, ahol a totál nyomulás és a Jack Daniels ment. kicsit részegen a folyóparton. éjjel. gyönyörű a Lech minden napszakban. ezután hazafelé egy lopott csók, ami azóta is rothadás ízű.

2. nap

délután kezdődött. félmeztelen főnök az erkélyen. omg. aztán az öreg török pasi előző napról a mc donaldsban. kezdtünk gyanakodni. este 9. Silja jött. hippik. amolyan igazi világjáró, gyerekgyártó, szentjánosbogárkereső, vegetáriánus de dohányzó fajta, akik egész éjjel zenélnek, másnap pár órát dolgoznak, aztán kezdik előlről. hány gyerek volt ott? a mai napig rejtély. Finn, Rihanna, Frida, Jana, René, Valli, Roxy, Adam. aztán kunthalle am lech. szabad színpad, rengeteg őrült. festmények, lepukkant gyár, fehér macska, öreg főnök, sörtörés és bierleiche. 

ein stück rücken. umgangsprachlich. 

1kor alvás 5kor munka. 

3. nap

szép reggel. csupa mosoly. nehéz nap, de túlélem. délben kezdődik. mosoly aztán tészta és hiszti. hatalmas hiszti. scheiß d'rauf. sértődés és mosolyszünet. remélem sokáig. 

takarítás gyorsan, gondolatüző módon. visszaérve látom, hogy felvitt mindent, elpakolt mindent. minek segítesz, ha közben meg ekkora majom vagy? 

holnap egy újabb nap. 

bármilyen hangosan ordít is a fülemben a zene, te megjelensz minden apró szünetben. belém kényszeríted létezésed, épp mikor már elfelejtenélek. és akkor az egész csak újrakezdődik. 

ki vagy? 

ki vagyok én? 

kik vagyunk együtt? kik lennénk? lehetnénk? 

fenébe is, german. takarodj. állítólag ez megmarad örökre. 

mindenki táncol. 

erős cigaretta. 10mg teer. soha

senki sem áldozat

azon gondolkozom, hogy lehet-e szeretni valakit 20 évig. lehet-e ugyanúgy, ahogy az elején. 

lehet ugyanúgy vágyni egy ember társaságára éveken keresztül? mert ki tudja, talán most úgy érzem, igen, de pár kínkeserves hónap után elfelejtem az érzést.

hangok szűrődnek be az ablakon. gondolkodom, ők vajon most is ugyanazt érzik-e, mint akkor. 

nem akarok semmit és mégis mindent. már megint beleestem a csapdába. 

do i need you?

good horse - yolo

ma reggel voltam olyan ügyes és korábban felkeltem, mint általában a szabadnapjaimon. azon voltam, hogy oké, elmegyek futni, mert a sok cigi, munka, egészségtelen kaja igazán csak éveket lop tőlem. próbálkozom, igen. plusz a jövőben szükségem lesz egy kis állóképességre, ha az El Camino az új cél. 

szóval a reggel. próbáltam hajnalban indulni, de persze nem volt kávé. megvártam. aztán meg segítenem kellett Samantának. oké. épp megjött Ő, mikor én indultam. szedtem is a lábam, nem volt kedvem sem jópofizni, sem játszani a 'nemérdekel' lányt. 

elindultam és az első fél óra tényleg futás volt, ami azért elég meglepő. aztán persze nem tudtam ellenállni a napfelkeltének, a hegyeknek, a kellemes szellőnek és a tónak. muszáj volt leülnöm csodálni ezt az összellítást. lélegzetelállító csoda a világ, és a természet. csak ennyit tudok hozzáfűzni. próbáltam kiüríteni a fejem. Főleg Tőle akartam megszabadulni. Kisebb sikerek után továbbindultam az erdőbe.

gondoltam itt az ideje vissza'futni' a hotelhez, mikor felfedeztem egy újabb erdei ösvényt. Tudjátok, van az a csábító érzés, hogy a túloldalon talán életed legnagyobb kalandja vár. sosem győzedelmeskedem felette. elindultam hát, fel a hegynek, át az erdőn, botladozva. aztán ott voltam a csúcson, a tiszta levegő simogatta az arcom. Németország hajnala rám mosolygott. 

és jött a túloldal. ó, atyám. el sem tudjátok képzelni az érzést, mikor meghallottam a Lech zúgását. Nem volt kitaposott út. csak a vadon és én. jópárszor zuhanhattam volna a meredek parton, de valaki mindig elkapott. én csak őrangyalnak hívom. szóval, ott álltam. alattam a folyó, a távolból a vízesés moraja, a túlparton sétány, a háttérben az Alpok hatalmas, rücskös háta. hangosan felnevettem ott, az erdő közepén. 

aztán kissé kétségbeestem, hisz nem volt út, amin lejuthattam volna valamiképp a folyóhoz, vagy vissza a városba. bóklászásom során találtam helyeket, ahonnan gyönyörű a kilátás a városra. egyszerűen meseszerű. 

végül szakadt nadrágban, legalább száz új sebbel a lábamon visszataláltam egy erdei ösvényre. akkor hallottam először a zörgést. a mellettem lévő bokrokból jött. felkaptam egy fadarabot, hátha egy vadállat az. de semmit sem láttam. 

fogalmam sem volt, hogy a jó irányba haladok-e, vagy csak egy jó nagy kerülőt teszek, de mit tehettem volna? Követtem az utat. hála az égnek, jó helyre vezetett. vissza a síugrópályához. és akkor megláttam. egy narancssárga farok slisszant a bokrok között. egy róka. nem tudom, mekkora alapjáraton egy róka normál nagysága, de ez a példány kicsi volt. kicsi és sunyi. 

azt hittem, megszabadultam tőle. azért néhány tobozt utána hajítottam, hogy ne legyen kedve visszajönni és belém harapni. de csak azt hittem, hogy sikerült elijesztenem. a zörgés állandóvá vált mellőlem, én pedig siettem. a hegyről lefelé vezető út kanyargott jobbra-balra, én meg csak vártam, mikor harapnak meg. 

aztán megálltam. és visszafordultam hozzá. ő is megállt. soha életemben nem láttam még rókát ennyire közelről. azok a sárgás szemek olyan értelemmel viszonozták a tekintetem, hogy szinte megijedtem. azt akartam kérdezni: mondani akarsz valamit? vagy csak éhes vagy? 

nem válaszolt volna. szóval mentem tovább. aztán újra megálltam. nem bírtam a feszültséget, hogy nem látom. egy halk siccegés, és ő is ledermedt újra. Miért követsz? Menj innen! egy rókához beszéltem. 

ő csak nézett, majd követett egészen a hegy aljáig. 

az sétányról visszanézve vizslattam a bokrokat, de nem láttam többé az állatot. talán feladta, hogy közöljön valamit, vagy hogy ételt szerezzen. talán ő maga volt az üzenet. mert Ő is követ. még követ. de ki tudja, mikor tűnik el a szemem elől. és ha nem hallgatom meg, állandóan elküldöm, talán sosem látom újra és sosem tudom meg, mi lett volna ha... 

és találtam egy teniszlabdát. :D

my salvation. my my. my salvation. my my. 

you are the snowstorm. 

te tudod. tudod, hogy gyűlölöm ezt az érzést. a bizonytalanság érzését. az elveszettségét. a tehetetlenségét. a kivetettségét. az önsanyargatás segít talán? aligha. 

csak egy megoldást kérek. egy szót. egy időgépet. 

haza akarok menni. közben meg maradnék. de csak ha fogod a kezem. 

miért nem érsz hozzám? nem akarsz, vagy nem mersz? egy világ választ el a választól. 

te vagy a fába ágyazódott szögesdrót. 

Az első kérdésem: létezik? 

Az én válaszom: számomra mindenképp. 

Hazudtam, mikor azt mondtam, nem érzek semmit. Akkor is, mikor állítottam, hogy sosem kezdenék bele egy ilyen ügybe. Hazudtam magamnak és neked. A bűntudat mit sem számít. 

Hazudtam, mikor azt mondtam, találkozunk még. De ez egy olyan hazugság, aminek mivoltáról még én sem tudok. Ugyan ki mondhatná meg? 

Ne ítélj el szürke ködben botorkálva elkövetett bűneimért! 

És beszélni fogok. Ígérem. Csak adj időt!

József Attila:
NYÁR VOLT

Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenűl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.
1924. jan. 29.

Van egy olyan érzésem, hogy holnap Németországból fogok már írni. :D 

Füssen. Ahol a következő 3 hónapban dolgozni és élni fogok. 

Reméljük, túlélem, és buli lesz. (: 

Az elsőre ijesztőnek tűnő 145 perc háború utáni, megvadult és gyönyörre vágyó Amerika a film végére azért elég jól kivágja magát. DiCaprio életében először tudott nekem tetszőt is alakítani. Én azt mondom, érdemes elolvasni, megnézni, beleélni. 

az életet, ha megfakult.

elfogytak a színeseim és nem is mentem boltba :(

Először azt sem tudtam, mit jelent a szó. Halvány derengés, de végülis jó barátunk a gugli segített hozzá, hogy a garaboncok biza természetfeletti erővel rendelkező személyek. 

Na talán akkor elmondom, miről van szó. Kristin Cashore írt nekünk egy ilyen könyvet, hogy A garabonc. Néha pont kapóra jönnek a lazább témájú tiniregények, nem azért mondom, de Kristin valahogy eltévedt a sok menetelés közben. 

Az eleje elmegy a könyvnek, majd valljuk be, az egész csak jövésről-menésről szól. Váó! Garabonc! Le tud gyilkolni akár mindenkit. Jó, akkor most öt perc akció, aztán kétszáz oldal menekülés az erdőben. Aztán hogy ne legyünk unalmasak, akkor most a hegyek közt meneküljünk... 

Eddig ennyi a tapasztalat. Zöldellő herceg?! :D álá Pongor az egyetlen kedvelhető karakter számomra, na persze őt is elhagyjuk az út felén. 

Ja és így a végén említeném, hogy még nem olvastam végig, úgyhogy ha valakinek a kedvenc könyve az utolsó 100 oldal miatt, akkor elnézést, még nem tartok ott.. és ha úgy ítélem, mindenképp elnézést kérek. :D 

A másik ilyen próbálkozás a Hableányok kíméljenek! című tengerbe helyezett tinidráma. Karakterem itt is a pasi, Quince, akit persze ott rontanak el, hogy szerelmes abba az idegesítő főhősnőbe -.- 

Jó egy komolytalan délutáni, lazító olvasmánynak. Vannak igazi poénok, de semmi érték. 

Ha teheted, ajánlom :D

Azt a gyengeséget, mint amilyet néhányan produkálnak körülöttem, elképesztőnek találom.

Gyengék lélekben. Gyengék írásban. Gyengék empátiában. Gyengék elfogadásban. Gyengék megértésben. Gyengék véleményezésben. Gyengék. Gyengék. Gyengék.

Ha szar az írás, fogadd el. Ha te még szarabbat írsz, ne véleményezd más szarját!

Én is gyenge vagyok. Épp ezért befogom a pofám.

Szeretnék tanácsot adni nekik, csak tudom, hogy soha az életben nem találnak rá erre. Nem elég népszerű hely ez. Nincs nyolcféle menő kiadóreklám az oldaldobozokban. Nem írom ki, melyik 'nagy tehetségű' íróbarátom jár ide, na és nem is vállalom el a középszerűnek alig nevezhető írások 'hozzáértő' véleményezését. Főleg, ha én sem tudok jobbat írni! Egyszerűen kibírhatatlan ember vagy!, igen, te, te blogharcos! 

Egyetlen tanácsom lenne neked: szűnj meg!

könyörgöm! valami egyediséget vigyetek már a dolgokba, mert eddig az összes - ismétlem - az összes történetetek hatalmas koppintás.

és mondhatod utána, hogy ja te ezt már az xy előtt elkezdted, de hidd el, senkit nem érdekel. lecsúsztál a sztoriról, találj ki mást.
mert más nyakán felszenvedni magad, csak rád nézve szégyen.

ja és ha boszorkányokkal, emberevő zöldségekkel írod újra a twilightot, attól még az nem eredeti.

váó. nem számítasz rá.

ez a csúnya jövő.

briliáns.

3 kötet kivégezve.

Katniss Everdeen - the girl on fire.

próbálok nem negatívan állni a napokhoz. Bár ne lennék ennyire látnok.

A föld halála nem egy pillanat, ahogy azt sokan sokféleképp már elképzelték. Nem. Évezredek óta tart. Észre sem vesszük, de a végén, csupán egy pillanatnak érezzük majd.

Lassú halál, mintha tűszúrásokkal próbálnánk kivéreztetni egy embert. Mi vagyunk a tű, a föld az áldozat.

A világ végében élünk. Már ezer meg ezer éve elkezdődött. Épp abban a pillanatban, hogy tudatra ébredtünk, megpecsételtük a világ sorsát.

Azóta naponta gyártjuk az elméleteket, hogy és miként ér bennünket a vég. Emelje fel az a kezét, aki örült, hogy 2012-ben mégsem váltunk köddé! És most őszintén.

Nem lett volna egyszerűbb? Mert igen. Ez az, amit az emberiség lát a világvégében. Megkönnyebbülést. Nincs több munka, iskola, számla, bunkó főnök, kegyetlen maffia, gyilkosok és strihelők.

Ki ne örülne ennek? Egy pillanat, minden bűntudat elszáll, mi pedig megszűnünk létezni.

Jó vicc, de mégis mit képzeltek? Ilyen könnyen nem úszhatja meg senki. Mi nyüstöljük, nyúzzuk, darabokra szedjük, kiéheztetjük, méreggel tömjük, ő meg szabadítson meg egy perc alatt minden rossztól? Ugyan már. Ilyen buták is csak mi lehetünk!

http://canon-dora.hupont.hu/1/canondora-fooldal